Atlantis - 1. Rég nem látott ismerősök

"Atlantis egy hely, melynek létezése is kétséges, ám úgy tartják, hogy maga volt a megtestesült Paradicsom.
Viszont elsüllyedt a habok alá, s mivel emberi szem nem látja, így már csak mese.

A tenger alján nem csak épületek, hanem emlékek és érzések is rejtőznek, és aki látta a várost, annak a legenda valóság.

És én tudom, hogy Ő nem felejtett."

M  A   R   K      T   U   A   N

Szakad az eső.

Ez az első megállapításom az ablaküvegen áttekintve, miközben azt a kevés holmit pakolom befele a rongyos világosbarna táskámba, amiket sajátomnak mondhatok. Egy-két könyvet, a maradék titkos cigarettámat pár ruhadarabbal karöltve. Minél több előkészített dolog tűnik el az ágyamról, annál jobban remegek meg.

Hirtelen megáll a kezem, és hallgatom a vadul zakatoló szívem.

Ideges lennék?

Az üres lepedő fehérsége magához szögezi a tekintetem. Idegen érzés leng körül, aminek tudom, legkevésbé sem kéne itt lennie, hiszen ezek az utolsó percek, amelyek felé fűztem reményt egész eddigi éltemben – s mégis átélve a pillanatot nyoma sincs az eufóriának, csupán a színtiszta rettegésnek.

– Mark tíz perced van!

A hangra összerándulok, és nehezen ugyan, de elszakadok a gondolataimtól. Már csak a kezem mozog: idetesz, odatesz, felemel, hajtogat… végül behúzza a cipzárt. Meglepetten tapasztalom, hogy végeztem, azt már viszont nem tudom, hogy a megadott időn belül, így sebes léptekkel hagyom el az életem nagy részében otthont adó szobát. Nem így terveztem, ám a pillanat hevében még arról is megfeledkezem, hogy gyűlölök mindent. Mint mikor a haldokló lehunyja a szemeit halála előtt, és gondolatait nem rossz, csupán a jó átható színe tölti meg.

Az én megnyugvásom nem ilyen.

Ujjaimmal dobolok a combomon, és hiába érzem magamat mázlistának, nem vagyok higgadt. Az ajtófélfának támaszkodva felhúzom fekete pulcsim cipzárját, és zsebreteszem a kezem. A nevelőm – négy éve névtelen személyként szerepelve az életemben – közeledik felém, arcán számomra ismeretlen érzelmek szerepelnek, amelyektől kiráz a hideg.

– Az igazgatónő vár, és odaadja a papírjaidat, meg mindent, amire szükséged lesz – teszi rá vállaimra a kezeit, majd egy mosollyal az arcán magához ölel, én pedig nem számítva erre az érzelemmel teli pillanatra, befeszülve tűrőm, hogy kiélvezze a számára szomorú, számomra inkább nevetséges szituációt, majd könnyek között utamra enged.

Értelmetlennek tartom a drámáját, mégis azon kapom magam, hogy jól esik, hogy legalább neki hiányozni fogok.

Az igazgatói iroda ajtaján bekopogva már az arcára sem emlékszem, ám ez a tény reményt ad az itt eltöltött idő gyors elfelejtésére.

– Jó napot! – susogom a dohányfüsttől megtelt helyiség levegőjébe.

– Tuan?

Az Öreg Néni látványára viszont a mellkasom összehúzódik, jogosan, de mégis furcsának találom. Az Öreg Néni az a személy, aki talán hiányolni is fogok néha napján.

– Ott a doboza – bök ráncos állával az asztala sarkán lévő fehér kartonra. – Minden benne van: az igazolványai, érettségije, bizonyítványa, orvosi papírjai és a pénze.

– Pénzem? – kérdezek vissza tőlem szokatlanul hangosan.

– Amit nem költött el – válaszol szűkszavúan, majd várja, hogy magamhoz vegyem a cuccaim. Szemében végtelen nagy türelmetlenség tükröződik, mégsem érzem bántónak, csupán szigorúnak. Lépek egyet-kettőt, és hallgatom az öreg fa fáradt nyekkenéseit, amire összpontosítva megszűnik körülöttem a világ. Talán pár másodpercre, de elfelejtem, hogy az önállóság pereméhez értem, ahonnan nincs visszaút. A hang, mintha csak visszarepítene azokba az emlékekbe, ahol el sem tudtam volna képzelni a Néni nélkül egy napomat, még úgy is, hogy egyszer sem láttam mosolyogni… éreztem, ahogy csinálja.

– Kicsit tempósabban! – korhol le, aminek hatására egyből kiesek a szekundumnyi kómából, és magamhoz veszem a dobozt. – Hihetetlen… – motyogja bunkón, majd beleszív hatalmas szivarjába. – Emlékszik a plébániára, ahova minden évbe megyünk?

Undorodva bólintok, mert a hely önmagában rémálmaim helyszíne, és nem a megszabadulásom kastélya.

– Ha nincs semmi ismerőse, ahol aludhat, menjen oda. Szóltam, hogy lehet megfordul – mondja, és ezzel teljesen lezártnak tekinti az ügyem, így a számítógépe felé fordulva folytatja azt a filmet, amint elkezdhetett.

– Hogy hívják a mostani nevelőmet? – kérdezem búcsúzóképpen, s mivel választ rá nem kapok, így kifele indulok.

– Azt a szürke kis egeret?

Megtorpanok.

– Aha.

– Csak azok nevét jegyezze meg, akik fontosak – néz mélyen a szemembe, majd gyorsan el is kapja tekintetét, és visszafordul a felvétel felé.

Elraktározom a tanácsot, és köszönés nélkül elhagyom a helyiséget.

Cipő koppanások hangja teríti be a néma, csempézett folyosót, ahogy kifele igyekszem. Nem értem, hogy miért szedem ennyire a lábaim, de a félelem elmúltával csak is a magány őrjítő zenéje cseng a lelkemben, amitől minél hamarabb meg akarok szabadulni.

Átadva a menlevelem a portásnak különös érzés fog el, hiszen ez az alkalom más, mint az eddigiek. A tény, hogy ide nem jövök vissza többet mámorosan hatott a kifakult érzelmeimre. Fiatal, iskolázott, tizenkilenc éves fejjel lépek ki az épületből, és jókedvemet az sem tudja letörni, hogy az eső úgy szakad, mintha dézsából öntenék.

Esernyőm nincs, így kapucnimat húzom a fejemre. Körbenézek az ismerős környéken, és elindulok a buszpályaudvar felé. Világos barna edzőtáskámat bámulva vágok neki a néptelen utcáknak, és ahogy messzebbre kerülök az épülettől egyre több és több helyen lesz a nyúzott anyag sötétbarna. Olyan furcsa érzés vesz körül, amelyet még nem tapasztaltam.

Azon töprengek, hogy bemegyek egy könyvtárba, hogy életemben először úgy számítógépezzek, hogy ne álljon mögöttem egy nő, aki kommentálja mit, és miként csinálok. Még az is megfordul a fejembe, hogy beüljek a közeli kocsmába lehúzni valami erőset, de mind ezeket inkább csak hagyom álomképeknek, amivel próbálom leküzdeni az elveszettség különösen csendes mivoltát.

Vasárnap van – jut eszembe a templomra pillantva. Az első olyan vasárnapom, amikor nincs kötelező napirendem, amikor nem kell segítenem a mosogatásban…

A gondolatok valamilyen mélyről jövő szabadság érzetet keltenek, így elmosolyodom – ha csak egy pillanatra is, de jól esik. Nem mások mondják meg, hogy mit csináljak, amely ugyan mámorító,mégsem múlja felül a száznyolcvan fokos fordulatot vevő életem gondolatát; azt az életet, ahol nem mások utasításit követem.

A gyerekotthon, később a nevelőintézet, nem igazán tett lépéseket az önállóságra nevelés érdekében, így a kellemes szabadságot a tapasztalatlanság furcsa ölelése veszi körbe. Lépésenként tudatosul bennem, hogy egyedül vagyok, és nincs hova mennem. Érzem a magány kísértését, ám a megszokott társ helyett egy idegen lép mellém.

Friss esőtől illatózó, párás levegő kecsegtetve kúszik be az orromba, így kénytelen vagyok a negatív gondolatokat hátrahagyni, bármennyire is a részeim, és kiszúrni a buszom, ami ugyan közel van már, de nem eléggé. Habár gyűlölöm a plébániát, ahova menni készülök, még mindig jobb, mint az utca.  

Rövid kosaras gatyám, mire feleszmélek, már rég elázott, lábamon, pedig szépen csordogál le a víz, így a pénztárhoz érve már úgy nézek ki, mint aki ruhástól állt volna be a zuhanyrózsa alá.

A fülkéhez hajolva gyorsan ledarálom a részletek, ügyelve arra, hogy ne zavarjon meg az a hangom tónusa. Az ilyen szituációk szokatlansága miatt a hangom elvékonyodva cseng, ami épp annyira irritáló nekem, mint a másik embernek normális. Ám az évek keserves tapasztalati azt mutatják, hogy ha nem figyelek az információra, amit mondanom kell, akkor a legegyszerűbb dolgokba is képes vagyok belezavarodni, és dadogni. Így tehát a jegyváltás nehézségét leküzdve lépek a buszra fel, ügyelve arra, hogy fizetés után nyitva maradt doboz pénzbeli tartalmát ne számoljam meg, mert soha nem voltam jó abban, hogy egy bizonyos mennyiség felett tudjam korlátozni annak költését.

Miután felszállok a buszra, megnyugodva huppanok le a leghátsó ülések védelmébe magam mellé ledobva a táskám, hogy véletlenül se keveredjek beszélgetésbe bárkivel. Homlokomat az ablaknak döntöm egy időben a busz indulásával. Az utazás érzése olyan ismerős, viszont ezeket a ködös érzéseket csak egy bizonyos buszmegálló látványa után tudom konkrét emlékhez kötni.

Hirtelen felpattanok az ülésből, és ösztönösen megnyomom a gombot. Az ajtóban állva elöntenek a mélyen elzárt emlékeim, amelyeknek a helyükön kellett volna maradniuk egész életemben, azonban ott, amint leszállok, úgy érezem, nincs visszaút.

A hirdetőtábla, rajta koncertplakátokkal, a zöld fű, a repedezett járda, az utca, a házak, a táblák, a színek, a levegő és a hangulat mind-mind megannyi különös aromát hordoz magában, amelyek visznek előre.

Egészen addig a gyönyörű épületig.

A kinti dolgok még nincsenek behordva – eszmélek fel, és az esőtől elázott székek egyikét szinte már-már rutinosan csapom hónom alá, és lépek be a kávézóba. A tipikus nosztalgia egyből lecsap rám, én azonban ügyet sem vetek erre, és leteszem a másik vállamon lógó táskát a fatároló mellé, és kinyitva annak a fedelét bele helyezem a széket.

– Ne haragudj, de meg tudnád mondani, hogy mit csinálsz?

Lefagyok, pedig belül tudom, hogy az égvilágon semmi rosszat, sőt csupán segítettem neki. Hangja hiába cseng kedvesen, a testem úgy reagál rá, mintha szidnának.

A fiú felé fordulok egy sóhaj kíséretében. Nem különösebben érdekel, hogy mit fog hozzám szólni mind azok után, amit tavaly leműveltem az utolsó napjaimban, de így sem tudok mit kezdeni a hevesen verdeső szívemmel.

Óvatosan ráemelem a tekintetem.

Megváltozott.

Ez az első észrevételem vele kapcsolatban. Ha az emlékeim nem csalnak legutóbb, amikor találkoztunk hidrogén szőke tincsei voltak és furcsa ruhái, amiket mindig nagy irigyléssel szemléltem. Azonban ott előttem állva sokkal komolyabbnak tűnik, mint bármikor. Barna haja, egyszerű fehér pólója és repedt háromnegyedes farmernadrágja mind azt mutatja, hogy egy érettebb ember áll előttem, mégis tekintete, ahogy szép lassan megismer, felfedi a régi – egy évvel ezelőtti – énjét.

– Mark? – mosolyodik el öntudatlanul, és pár pillanatra csupán szemlél engem. Elképedve rázza fejét, mint aki képtelen elhinni, hogy még mindig élek. Nem akarom mondani neki, hogy ez a tény még számomra is meglepő, így csak a kezében lévő tálcára sandítotok, mire az arca egy pillanat alatt megváltozik. – Ne haragudj, de ezt ki kell vinnem, viszont nem kell pakolnod! – szól rám, mire megrántom a vállam, és fejemre húzom a kapucnimat, jelezve, nem nagy probléma. Nem ellenkezik, mintha csak sejtené, hogy velem nem lehet, majd megindul a vendégek felé.

Pakolás közben rájövök, hogy a hely igaz hangulatában nem, de kinézetében nagyon megváltozott. A falak fehér helyett krémszínűek, a világos barna parketta, immár olyan sötét, mint a hajam, és bejáratot sötét barna téglás fal övezi, ami nem csak, hogy megkapóbb, mint ami volt, de minden bizonnyal drágább is.

Jól mehet nekik – szűröm le, majd az utolsó asztalt is összerántom, és a helyére cipelve bezárom a ládát. Táskámat, a munkám befejeztével, a vállamra kapom, és leülök az kávézó bal szárnyán található ablak mellett hosszan elnyúló, számomra teljesen szokatlanul új beépített kanapéra.  

Tekintetem az ablakon át az utcára helyezem, ahol rengeteg ember rohangál, beszélget, nevetgél. Szótlanul nézem az arcok hadát, a kocsik színes seregét gondolatok nélkül. Annyira elvarázsol az ő világuk, hogy meg is feledkezem róla, hogy vendég vagyok egy kávézóban, és nem a szobámból nézem őket.

Néha felemelem a fejem, ha valaki hangosabban szólal meg, de nem kell hozzá pár másodperc, hogy visszaessek a kábulatba, amit a nyüzsgés okoz odakint. Zárás előtt érkezhettem, mert Jackson előpakolja betoppanásom után egy harminc perccel a felmosót, és szép lassan távozásra inti a vendégeket, hozzám azonban nem lép. Néha elkapom furcsán méregető pillantását, de nyoma sincsen annak az örömnek, amit először kaptam tőle.

Frusztrált.

A figyelmemet idővel már nem a kinti emberekre szentelem, hanem fehér pólójára vagy barnás fürtjei között. Hiába ideges, mégsem érzem azt, hogy ez áttapadna rám. Csöndben figyelem, ahogy elindul az ajtó felé – minden bizonnyal, hogy megfordítsa a táblát. Nem telik bele pár percbe, hogy megálljon előttem, és megszólaljon:

– Öhm… hogy-hogy itt vagy?

Mélyebb hangjára figyelek fel, és belenézek a szemeibe. Magam se tudom, hogy miért jöttem ide, egészen addig, amíg meg nem kérdezte. Képtelen lettem volna mást felkeresni az ügyemmel, hiszen családján kívül az egész világ ismeretlen számomra.

Látva, hogy kint az emberek mennyivel könnyebben kommunikálnak egymással először kiskoromban, majd egészen tizenkét éves koromig folyton folyvást meglepett: nem is ismerik egymást sokszor, mégis mosolyognak egymásra. Világ életemben furcsálltam az emberi viselkedést, egészen addig a két hónapig, amíg itt dolgoztam. Azt vettem észre, hogy megváltoztam, ám ez az egész érzés nem maradt életben az árvaház falai között.

Egyszerűen meghalt bennem.

Viszont előtte állva nem tudok az az ember maradni, aki ott. A magány – nem a régi megszokott, hanem az új fájdalmasan csöndes barátom – hirtelen eltűnik mellőlem, bár nem értem, hogy hogyan lehetséges, mégis érezem, hogy lehunyja szemeit. Nem figyel rám.

Ebben az új szituációban, pedig nem törődve semmivel, csak a lehetőséggel, hogy esélyem van arra, hogy ne a plébánia kemény ágyában és fűtetlen szobájában kell töltenem az amúgy kissé hűvös tavaszi éjszakét, könnyű szerrel megkérdezem:

– Esetleg van egy üres ágyad számomra?