Keleti Szárnycsapások [nct - jungwoo] part 1.

 [zene]

[2123. augusztus 29. – Fanni]

 

„Nem tudom, hogy kezdjek bele: honnan meséljem el, mi történt velem. Képtelen vagyok papírra vetni azt, ami bennem zajlik, mióta besoroztak téged. Olyan váratlan, sötét és kietlen éjszakákat hagyott a hiányod maga után, melynek ölelésében lehetetlen aludni.

Fél év hosszú idő, Jungwoo.

Olyan nagy harc zajlik bennem, mint maga a Háború, ha nem nagyobb, csak itt, belül, Kelet Te vagy, míg Nyugat a hiányod. Európa, oh, a kietlen, kopár, régi fényét elvesztett, vérben úszó Európa, pedig a kettészakadt szívem, amely olyan csatatér, melyen már nincs érték.

Hogy préseljek bele mindent ebbe a levélbe? Hogy mondjam el, hogy mennyire szeretlek? (Sajnálom, hogy zavaros a beszédem, de nem tudok ellene mit tenni.)

Emlékszel arra az elhagyott templomra, ahol éltünk egy nyáron át? Néztük a fecskéket a napsütésben.

Él bennem egy kép rólad, ahogy beletúrsz hosszú, vágatlan sötét hajadba, és valamin nevetsz. Az emlék, mint egy gyönyörű rémálom kísért esténként. A madarak csiripelése aláfestő zene hangod melódiájára, a déli Nap, pedig reflektor. Olyan voltál, mint a régi idők popsztárjai, csupán a színpadod a zöld fű, közönséged, pedig csak én voltam.

De nem adtalak volna másnak.”

Megremeg a lány keze. Könnyei eltakarják a papírt, így beletúrva hosszú, göndör, szőke hajába, engedi, hogy lefolyjanak. Mellkasa erős szorítása között előtör belőle fél év fájdalma. Egy olyan pánik, ami eddig egy leláncolt vasajtó mögött várt csendesen, tudva, hogy egyszer felszínre törhet.

Lövöldözés hallatszik, amire felkapja a fejét, és feláll a földről. Szakadt ruháját leporolja, majd gyorsan arca elé köti a legközelebb található fakózöld rongyot, amely pillanat alatt felszárítja lelke patakját. Kezében szorongatja a papírt, zsebre vágja a tollat, és reménykedik, hogy a golyópárbaj messzebb történt, mint sem ő sejti.

– Hova készülsz? – emeli fel fejét Chenle a mozgására. A sarokban kuporgó fiú kimerültségtől pislog, ám fiatalon csengő hangjában épp annyi tekintélyt parancsoló lejtés van, mint unokatestvérében. Alig tizenkilenc éves, de figyelnie kell egy egész családra, ami ha nem is kinézetében, de gondolkodásmódjában és szemeiben meglátszik.

– Körülnézek – száll vele szembe egy pillanat alatt Fanni, ám Chenle leinteti, majd Sasha felé pillantva várja, hogy ő is leüljön a seggére.

– Itt maradtok. Bármi is történt, majd mások elintézik. – Az orosz lány bólint egyet, míg a magyar kezében lévő papírt megszorítva képtelen elfogadni a tétlenkedés akármilyen formáját, míg kedvese a háború kellős közepén küzd a halállal.

– Nem.

Hideg válasz hagyja el a száját, ám Chenle fájdalomtól megkeményedő tekintete sokkal erősebbnek bizonyul. Fanni emlékszik még a Háború elejére, mikor csak a Vándorlás kezdődött el: Chenle mosolyára, amely mindenkit átjárt szeretettel.

Ő volt a Vándorlók reménysége.

Ott tépett ruhákban, poros bakancsban, három hete mosdatlanul megkeményedett lélekkel néz vissza rá. Kezét lassan leteszi a földre, amely egy elég erős parancs a szőkének, hogy írja tovább a levelét, és foglaljon helyet.

– Lehet, valaki meghal…

Ennyi telik tőle csupán a fájó emlékek kísértése miatt. Akárhogy próbálkozik, képtelen bezárni azt a leláncolt ajtót. Jungwoo mosolya beragyogja a lelkét, ám ez nem boldog, hanem inkább sanyargató érzésnek bizonyul.

– Lehet.

– Segítenünk kell – pillant kifele a törött ablakon a lány.

– Nem – rázza a fejét a fiú érzés nélkül. Hiába volt nála idősebb Fanni, lelkiekben sokkal erősebbnek bizonyult Jungwoo besorozása után. – Nem. Leülsz, és megvárod az estét.

– De…

– Nincs de!

Fordul el Chenle, megszakítva ezzel a szemkontaktust lezártnak tekintve a témát, ám még halkan hozzáteszi:

– Ülj le.

Nincs a hangjában felszólítás, csupán mély fájdalom, aminek hatására Fanni könnyei újra elindulnak onnan mélyről, ahonnan nem kellene.

– Ülj le, és írd meg. Estig van időd, és lehet alkalmad már ebben az évben nem lesz rá.

Hiába nyár, ide vagy oda, az alkalom ritkaságnak bizonyul, így Fanni kizárva a sikolyokat, kiszedi a zsebéből a tollat, majd leülve, hátát a hideg falnak nyomva folytatja.

 

„Hiányzik az a nyár. Itt csupán csak por és vér van, ami elfeledteti veled a kinti forróság páratlan gyilkos vigyorát. Lövéseket hallok most is. Emberek halnak meg, még mi hárman Chenle, egy orosz lány és én elbújva várjuk vissza a többieket. Lehet, hogy a golyók őket érik. Nem tudhatjuk, mégis itt ülünk, és várunk.

Várni.

Rád is várok, azt hiszem.

Minden reggel, mikor kinyitom a szemem, és minden este, mikor lehunyom. Ölelésed nélkül védtelennek érzem magam. Hiányoznak azok az idők, amikor még nem volt ekkora éhség, se szomjúság, mikor helyettük a te mindent eltörlő mosolyod adott utat a jövő felé.

Szeretnélek újra átölelni. Bebújni egy fagyos éjszakán a hálózsákod rejtekébe, melléd, aki pedig kezével falat emel minden rossz ellen. Elvitted a falam. Egyedül kell felépítenem egy újat, ám fél év elteltével is olyan rozoga nád kerítésnek néz ki, mint mikor belekezdtem.”

Újabb erős lövések zökkentik ki Fannit, ám most már sokkal közelebbről. Chenle is felemeli a fejét, ám karórájára pillantva – amit valahonnan lophatott – megrázza a fejét. A lány fél. Valahol legbelül tényleg rettegni kezd.

Chenle óvatosan felemelkedik, majd mellé ül le, és azokkal a nagy szemeivel rátekint. Érzi a félelmet, látja a kézírást, amely remegve vetette le a szavait.

Szereti. Titka, viszont nem derülhet ki.

„Hiányzik az illatod.

Érintésed.

A szavaid, a suttogó hangod, amikkel esténként a kemény padlón feküdve fülemet cirógattad. Volt olyan, hogy egész este beszéltél hozzám, hogy ne halljam, ahogy a másik szobában lévő részeg öreg emberek egymással kiabálnak. Halkan tetted, mégis betöltötted vele nyugtalan szívem… remegésem abba maradt az ölelésedben.

Akkor csókoltál meg először, emlékszel?

Három és fél évvel ezelőtt, azon a jég hideg estén, mikor sikerült besunnyognunk egy menekültszállóba. Amikor Chenle még iszonyat fiatal volt, és állandóan, mindenen nevetett. Aki, akkor mit sem tudva komisz egymástól lopott csókainkról, mellettünk az igazak álmát aludva halkan édesanyjáról motyogott.

Az ajkaid íze, derekamat kutató kezeid.

Szinte hallom, ahogy ujjaid óvatosan cirógatják a bőröm. Hallom, ahogy a megmozdulunk a hálózsákban.

Csupán csókok. Semmi több.

Mégis, mintha nem álltunk volna meg. Fejben biztos nem.”

– Libabőrös vagy – jegyzi meg Chenle egy idő után. Fanni vállai rázkódnak, fel sem figyel a hangra, mégis megáll az írással, mert már nem lát. Chenle nyel egyet. Tenni szeretne valamit, ám nem tud. Ez nem az ő harca, bármennyire is szeretné.

Fanni nem osztja meg könnyen a terheit.

Főleg, ha Jungwooról van szó.

„Visszaemlékezve, olyan, mintha álmodnék. A hajadról, az arcodról, a biztonságot nyújtó nagy tenyeredről, de tudom, hogy igaz, és nem csak holmi mese a fejemben.

Emlékszem az első és az utolsó csókra is.

Amikor reggel bejöttek. Fehér ruhában. Megláttam őket, te pedig szendén elmosolyodtál.

TUDTAD.

TUDTAD.

És mégsem mondtad el.

Hagytad, hogy kirángassanak mellőlem, miközben sokkolt állapotban sikoltottam egyet, hiszen rájöttem, hogy hazudtál. Huszonegy, igaz? Kevesebbet mondtál, pedig bőven huszonkettő voltál, lassan huszonhárom. Mindezt csupán a mosolyodba írta bele, tudva, hogy kiolvasom belőle, és párosítom őket azokkal, amiket előző este mondtál nekem.

Kierőszakolták tőled a csuklód, úgy ahogy Chenlétől is. A chip-et keresték. Kezedet berakták abba a dobozba, ami vörösen villogott egyet.

Te elvigyorodtál, majd mély levegőt vettél. Éreztem, hogy búcsúzol.

Emlékszem, ahogy a bilincsért nyújtod a kezed, miközben Chenle keze a dobozban zöld fényben úszik.

Remegek.

Te lehajolsz, és homlokomra csókot hintesz.

Remegek, míg te távozol.

– Tíz perced van – áll meg Fanni fölött egy katona, aligha fiatalabb Jungwoonál. – Nincs több időd.

Bólint. Ez lesz a levél vége.

Miért nem szóltál? Miért nem menekültünk el? Miért hagytad magad ilyen könnyen? Visszajössz? Átölelsz még, ugye? Nem halhatsz meg! Egyszerűen nem teheted! Olyan egyszerűen mentél el tőlem, gyere hát ilyen is vissza! Vigyázok a többiekre, de legfőképpen Chenle-re, habár az utóbbi időben, inkább ő rám.

Felnőtt az unokaöcséd.

És nem felejtettem el, amit az nap este mondtál.

Soha nem fogom.

Fanni.”