2018. május 1.

Bizalmi Gyakorlat - 8. Fejezet

     Futólépesben távoztam a fürdőig, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében ösztönös mozdulattal bezártam magam mögött az ajtót. A tükörbe nézve levakarhatatlan vigyorral bámultam vissza saját magamra, amit látva egyből le is hervasztottam a képemről. Nem lehetettem az az idióta, aki ilyesmik miatt képes lenne a világon keresztül szaladni örömében.
Tartanom kellett magam, ha más előtt nem, legalább magam előtt.
A karikáimra pillantva, viszont unottan nyugtáztam, hogy határozottan nem lettem szebb az éjfél utáni takarítástól, bármennyire is tartották így a nem létező ír legendák. Hiába aludtam háromszor annyit, mint szoktam, egyszerűen a felborult bioritmusomnak köszönhetően, se jobban, se kipihentebben nem éreztem magam – ami balszerencsémre meg is látszódott rajtam.
A démonimádó kinézetemhez társuló rituálénak szememet forgatva kezdtem neki. Jéghideg vizet engedtem a kezembe, amit sátánista mozdulatok kíséretével próbáltam levakarni a vörösséget az arcomról, több-kevesebb sikerrel. Elgondolkoztam rajta, hogy mondok hozzá valamiféle szektás imát, de inkább kihagytam.
Pár perccel ezelőtti hangja a fülembe csengett: Siess! Ami olyan ellenálló erőnek bizonyult az igyekezeteim ellen, hogy a vörösség nem eltűnt, hanem virítóbban üldögélt az arcomon, mint mikor kijöttem. Megadóan sóhajtottam egyet, és egy szemforgatás kíséretében távoztam a fürdőből, azonban a nappaliban némileg elméláztam azon, hogy az este további részét a kanapé társaságában töltöm a srácé helyette, viszont ezt a gondolatot gyorsan elvettetem, amin saját magam is meglepődtem.
Emiatt zavaros gondolatokkal és félénken léptem be a saját szobámba, ám a tudatalatti elvárásaimat Chanyeol könnyen megcáfolta azzal, ahogy az ágyon hasra fekve a telefonját nyomkodta, kizárva a körülötte lévő világot. Ez kicsit nehezen érintett, de hűen magamhoz, nem hozzá mentem, hanem leültem az íróasztalomhoz, felcsaptam a laptopomat, és megpróbáltam összeszedni, hogy a már rendszerezett tanagyagomból mit is kell igazából megtanulni.
Aztán Chanyeol egyszer csak felpattant az ágyról, és mivel tagadhatatlanul rajta tartottam a fél szememet, így egyből feltűnt a mozgolódása. Ám hozzászólni már nem tudtam, így hagytam, hogy némán kisétáljon, és a hangok alapján, átmenjen a sajátjába.
Lehajtottam a fejem, és keserű mosolyra húztam a szám. Egy átkozott pillanatig reménykedtem valamiben, amelyet könnyebben szétzúzott, mint gondoltam volna. Csak ültem a papírjaim felett, és nevettem.
Van az, amikor nem kellesz senkinek. És ezt el kell fogadni. El kell engedni.
És akkor jön valaki, aki megcáfol mindent.
Kinyílt az ajtó.
Nevetve néztem a pizsamában lévő, értetlen mosolyt küldő srác felé, és hirtelen annyira megkönnyebbültem, hogy eszméletlen kacagás tört ki belőlem. Percekig képtelen voltam leállni, majd mikor megnyugodtam, hátrafordultam Chanyeolhoz, hogy megkérdezzem, kinek ír, azonban nehezen szembesültem a ténnyel, hogy nincsen a kezében a telefonja.
– Ha nem tudnám, hogy hajnal van, és iszonyat ki vagy biztos hülyének néznélek – rázta meg a fejét, majd elröhögte magát. – De igazából tök mindegy, mert most is.
– Mit keresel itt pizsamában? – törölgettem a szemeimet.
– Megyek aludni.
– Okés, akkor szia! – integettem neki, mire hitetlenkedve a kezeibe temette a kezét.
– Baekhyun, úgy értettem ide…
– Az én szobámba? – fagytam le egy pillanatra. – Ide, ide?
– Igen – motyogta kellemetlenül a tenyereibe. – Ennyit arról, hogy természetes lesz – röhögte el magát kellemetlenül.
– Értem. Szóval nem csókolsz meg, de a szobámban alszol? – elemeztem értetlenkedve a szituációt. Chanyeol felemelte a fejét, és beletúrt zöldesszürkés hajába. Arca ki volt pirosodva, ami mellé az is társult, hogy kerülte a szemkontaktust, nem mintha én annyira törekedtem volna a megteremtésében. Általában a világoskék pólóját fürkésztem vagy akaratlanul is a fekete nadrágját.
Megrántotta vállát, majd zavarában bemászott az ágyamba, és magára húzta a takaróm. Mosolyogva és heves szívvel figyeltem, ahogy kényelmesen elhelyezkedik.
– Mindjárt reggel van – célozgatott csukott szemmel vigyorgás közben.
– Tudom – ráztam a fejem.
– Nem jössz?
– Minek mennék? Majd megyek a kanapéra, ha már így kitúrtál – álltam a fel a helyemről, míg huncut tekintettel lestem a reakcióját.
Jobb szemét hunyorogva kinyitotta és értetlenül nézett alakomra.
– Szerintem elférsz még itt – emelte fel a takarót.
Elnevettem magam, majd a kilincsre tettem a kezem, mire felült.
– Azért ennyire nem kell kikosarazni – dünnyögte.
– Csak a pizsamámért megyek – szóltam oda neki, és kiosontam. Gyors léptekkel bementem a fürdőbe, ahol a szennyes kupacból kihalásztam a kedvenc felsőmet és egy laza itthoni gatyát, majd gyorsan belebújtam.
Visszafele már éreztem, azt az izgatottságot, amit nem szabadott volna.
Vajon most megcsókol? Mit fog csinálni?
A szobába beérkezve láttam, hogy lekapcsolta az addig égő villanyt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és rápillantottam a hátán fekvő rettentő aranyosan somolygó fiúra.
Addig a pontig akartam magam abba a hitbe tartani, hogy nem tetszik a fiú. Nem váltogathattam a srácokat, akikkel jártam, nem szabadott fűvel-fával kavarnom. Hiszen mindig mindegyik ugyanott, és ugyanúgy végződött. Az ágyban, majd szakítással és Chanyeollal is erre fele tartottunk.
Nem szabadott volna, hogy érezzem azt, amit akkor, és ezzel teljesen tisztában voltam, mint mindig, amikor befeküdtem mellé. Arra gondoltam, hogy talán mindig itt követtem el a hibát, amikor bebújtam a takaró alá érezve a melegét.
Ő nem azt tette, amit eddig a többiek.
Nem csókolt meg. Nem vette le a pólóját vagy az enyémet.
Feküdt mellettem, és velem együtt nézte a plafont szótlanul, addig, amíg el nem aludtam. Ott a kezét fogva, mosolyogva.
Ennyi történt. Semmi több.

És így is maradt egészen két hétig, egészen Sehun kiköltözésig. Azután, hogy elengedtem azt az embert a közelemből, aki addig a legjobban számított. Ültem a küszöbön, és néztem, ahogy kiviszi az utolsó dobozt is a kocsiba, majd visszajön azzal a tipikus vigyorgásával, amivel mindig vigasztalni próbált.
Azzal, amivel soha nem sikerült.
– Nyugi, Eugene-t nem viszem – emelete fel kezeit, és próbált úgy tenni, mintha az neki nem fájna, közben még én is tudtam, hogy ez neki nehezebb, mint nekem. – Pedig amúgy én vettem, de kell valami, amit itt hagyok. Tudod, hogy át tudd sírni az éjszakákat azt szorongatva.
Felnéztem rá. Próbáltam úgy tenni, mintha haragudnék rá, de nem tudtam, pedig sokkal könnyebb lett volna. Egyszerűen már attól üresnek éreztem magam, hogy az ezt megelőző héten összetakarította az összes létező mocskot, amit csinált. Megszereltette a klotyót, összeszedte az ezer éves szennyesét, amit azóta tárolt a fürdőszoba egyik sarkába, amióta csak ebben az albérletben éltünk. Leszedte az idióta motoros posztereit a nappali faláról, összeszedte az összes idióta ás furcsa cuccát.
És elment.
Nem volt már, ami idegesítsen.
Már akkor hiányzott a legjobb barátom, amikor el sem ment.
– Annyira utálom, hogy meleg vagy – ült le mellém. – Túlságosan túlgondolsz mindent, és felfoghatatlanul érzelmes vagy.
– Ember – néztem rá kissé felháborodottan –, csak mondom, hogy nem minden meleg érzelmes. Ez olyan, mintha kijelentenéd, hogy minden hetero vicces.
– Látod! Mondom, túl dramatizálsz mindent! Ez csak egy vicc volt – magyarázta nekem, én meg nem tudtam eldönteni, hogy kiélvezzem-e, hogy itt van még vagy rugdossam le a lépcsőn. Szívem szerint az utóbbi mellett döntöttem volna. – Na, ne légy már ilyen! – lökött meg a vállával, és próbált úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben menne.
De nem ment.
Mert ő épp az életemből készült kilépni. Az egyedüli személy, aki mindig benne volt.
– Ne már. Tudom, hogy jobban szeretsz, mint saját magadat, de azért basszus! Nézz már tükörbe! Így ez nem is nagy szó – ontotta magából a hülyeséget, szokásához híven, de az utolsó mondatnál nem bírtam tovább, és elmosolyodtam. – Mindjárt más.
– De Sehun, Szöul irdatlan messze van – temettem az arcom a tenyerembe. – És mit fogsz csinálni egy évig ott?
– Megvárom Lara-t, míg elvégzi a képzést.
– Sehun enned is kell…
– Ja, majd az utcán koldulok, amíg ő suliban van – röhögte el magát, én meg csak rosszallóan (és őszintén egy kicsit aggódva) figyeltem ezt. Tudtam, hogy Sehun még az északi sarkon is mosolyogva élne meg, a kókusztejét iszogatva, azt várva, hogy valaki kenje be a hátát napozóolajjal. Nem is őt féltettem, hanem magamat.
– Figyelj, ott lesz melletted esténként Eugene, hogy megvigasztaljon – borzolta meg a hajam. – Vagy Chanyeol.
Felkaptam a fejem, és egy perc alatt paradicsom vörös lettem.
– Azt hitted nem vettem észre? – kezdett röhögni a túlsó szomszéd ajtaját fürkészve. – Ezt még Suho is kiszúrta – rázta a fejét. – Basszus, nagyon feltűnően nézitek egymást kajálás közben. Komolyan. Mi a szar olyan vonzó abban, ahogy Chanyeol két pofára eszi a pizzát? – tárta szét értetlenkedve a kezét. – Én mindent megtettem, és félmeztelenül rohangáltam előtted tizenöt évig csak hogy egy olyan pillantást kapjak, amit a zabáló Park, de nem. Le is vetkőzhettem volna, még akkor sem.  
Egymagába röhögött, míg én a földet pásztázva próbáltam elkergetni a zavarodottságomat, és valahogy jól visszaszólni, de annyi esélyem volt, mint egy paradicsomnak.
– Mondj már valamit. Csak van valami hozzáfűznivalód.
Megráztam a fejem, és próbáltam nem sírni. Nem lesz több idegesítő Sehun.
– Lefeküdtetek?
A tekintetemet kereste, és mire nagy nehezen belenéztem, sóhajtott egyet.
– Hol van az a szöveged, hogy Ő más, vele teljesen máshogy viselkedem?
– Nem viselkedem máshogy – röhögtem el magam.
– Azt vettem észre – tett ő is így. – Azok a pizzás vacsorák. Huh.
– Ne légy féltékeny!
– Én őszintén igyekszem! – játszott rá. – De fáj. Úgy fáj, hogy őt választottad helyettem.
– Te is tudod, hogy ez nem így van.
– Persze, hogy tudom. Annál a majomnál csak jobb vagyok – pózolt be, elhessegetve a percnyi komolyságomat. Nem bírta, ha valaki komolyan vesz valamit. Nem szerette a kliséket. – De áldásomat adom. Furcsa, hogy életedben először hallgattál rám. A Sehun féle bizalmi gyakorlat. Már csak egy lépés kell – kacsintott.
Halkan mondta, egy nagyon vicces fejjel csomagolva, de mégis sokat jelentett számomra. Akkor kezdtem el sírni először.
– Baekhyun! – kiáltott fel. – Úristen, én nem tudlak megvigasztalni! – Azzal felpattant és berohant Laraért a lakásba. Vagyis azt hittem érte, de ahogy egy növény landolt az ölemben csalódtam magamban. Lebecsültem Sehun balfaszságát.
Lara ekkor megjelent és halkan kifújta a levegőjét. Rettentően aranyos lány volt, annyira, hogy kezdtem megérteni Sehun miért képes elmenni vele Szöulig.
– Azt hittem megdob vele – tette a mellkasára a kezét. – Úgy megijedtem!
– Már miért dobnám meg? – nézte hülyének Sehun. Hirtelen olyan normálisnak tűnt.
– Nem tudom, kinézem belőled – nevette el magát kellemetlenül.
– Szerintem félreismertél – rázta rosszallóan a fejét a srác. – Maradok.
Dobta le magát a földre, mire Lara röhögni kezdett.
Ő volt az egyedüli ember, aki valamiért megértette és viccesnek is tartotta Sehun poénjait, míg én sohasem vágtam, mégis mit szívott. Talán ezért megy el vele, és nem marad velem.
Ez volt a második alkalom.
– Baekhyun – ölelt meg Lara, miután kiszúrta. – Remélem nem haragszol. Én mondtam neki, hogy keresek egy másikat, de nem engedte.
– Ismerem – szipogtam, és viszonoztam. Homlokomat a kék hajába temettem, beszívva vattacukor illatát. Az igazság az volt, hogy ő is már akkor hiányzott. – Ki fogja befesteni a hajam? – tettem fel a drámai kérdést, mire eltolt magától.

– Befessem most?
– Mi?
– Nálam van az összes cucc, mert most festettem be a hajtöveimet – mutatta izgatottan. – Van kék, zöld és szőke is.
– Szőke! – kiáltotta Sehun valahonnan messziről. Azt sem tudtam, mikor ment el, de meg sem lepődtem rajta.

Így történt az, hogy mikor Chanyeol visszajött egyedül üldögéltem a kanapén, egy bögrével a kezemben, szőke fejjel. Chanyeol már akkor furcsán sajnáló tekintettel méregetett. Sehun tőle direkt előbb elbúcsúzott, hogy tőlem személyesen tudjon, és ezt a srác tiszteletben tartva elment arra az edzésre, amire nem akart.
Lepakolt és helyet foglalt mellettem.
Nem szólt semmit, csak megfogta a szabad kezem, mire én a vállára hajtottam a fejem.
– Tetszik a hajad.
– Fogd be! – szóltam rá. – Elrontod a meghitt hangulatot.
Erre elkezdett nevetni, és egy csoda volt, hogy nem borult ki a tea.
Abbahagyta, majd elvette a kezemből a bögrém, és belekortyolt. Nem kifejezetten zavart, de ettől függetlenül nem maradhatott el a durcás fejem, amit ilyenkor egyszerűen muszáj volt alkalmaznom. Chanyeol ezt látva, egy újabb kortyolt zsebelt be magának, amivel együtt a nevetésemet is, majd letette a dohányzóasztalra a poharat.
– Hiányzik az a motorzós csajszi a falról – dünnyögte komiszan, mire meglöktem a vállammal, majd elszomorodtam, mert ez a mozdulat annyira Sehunos volt.

Erről eszembe jutott az a hülye bizalmi gyakorlata, amire egyfolytában próbált rávenni. Soha nem akartam végigcsinálni egészen Chanyeolig. Nála szinte adta magát az egész.
– Öt dolgot Baek, öt dolog!
Miattad nem csinál valamit, amit addig mindig, úgy, hogy te soha nem is kérnéd tőle, még akkor sem, ha zavar.  
Kibírod, hogy ne csókolózzatok legalább három hétig, miután felfedezted, hogy bejöttök egymásnak.
Észreveszed, hogy tiszteletben tartja a magánszférád és a barátaid.
Meg tudd nevettetni, amikor senki sem.
És a legfontosabb – szinte hallottam, ahogy elégedetten makogja. – Elkap, amikor hátra dőlsz! Ez az én módszerem. A Sehun féle bizalmi gyakorlat.
Tisztán emlékszem, hogy nem akartam elhinni, hogy megkérte Larat, hogy kapja el. Akkor még nem néztem ki belőlük, akkor ott a kanapén ülve tudva, hogy Szöul felé tartanak, azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy Sehun fog menyasszonyi ruhában bevonulni az oltár elé, csak mert gyűlöli a klisés és komoly dolgokat.  


– Megteszel egy nagyon hülye dolgot, csak hogy kiderítsek valamit?
– Mindent az összetört szívednek – vigyorodott el. – Mit kell csinálnom?
– Elkapsz majd?
– Mi?
Felpattantam, és arrébb toltam az asztalt.
– Kapj el! – kiáltottam, és elkezdtem hátradőlni.

Nem igazán tudtam, hogy mire számítottam. Talán semmire sem.
Azonban Chanyeol konkrétan elvágódott, hogy elkapjon. Nem pont úgy érkeztem, mint ahogy Sehun azt elképzelte, de értékeltem a srác törődését, mert, ahogy tompította a zuhanásom, ami miatt sikeresen elkerültem a legnagyobb félelmemet, és nem vertem be a fejem.
– BAEKHYUN – hajolt fölém halálsápadtan. – Legalább készíts fel lelkileg.
– De hát mondtam, hogy kapj el! Kétszer is – röhögtem el magam, és leszálltam a kezeiről. Óvatosan felültem, majd magam elé húztam a lábaim, míg ő sokkos állapotban leült velem szembe. – Eltört?
– Kutya baja – rázta meg. – Te hülye vagy – hitetlenkedett. – Ezt meg miért kellett?
– Hagyjuk – legyintettem, és elmosolyodtam. Őszintén boldog voltam.
– Mi az? – nézett rám értetlenül. – Nem vagy szomorú?
– De, de most nem lehetek az. Sehun megölne.
– Sehun? – tárta szét hunyorogva a karjait. – Mégis mi a szar köze van ehhez?
– Semmi, vagy ah… sok, de tényleg ezt nem mesélem el.
– A te dolgod – hagyta rám. – Megteszel egy dolgot? – kérdezte incselkedve, mire elnevettem magam.
– Persze.
– Hunyd be a szemed!
Úgy tettem, ahogy mondta. A szívem majd kiugrott a helyéről, de úgy maradtam. Hallottam, majd éreztem, ahogy helyet foglal mellettem. Kezét az állam alá tette, és óvatosan maga felé fordította az arcom.
Elvörösödtem, mert tudtam, mire készül.
– Ki szeretnél menni a mosdóba? – röhögte el magát, mire értettem a célzást, és kinyitottam a szemem. Majd megragadtam a pólóját, és határozottan magam elé húztam, és megcsókoltam.
Annyira meglepődött, hogy nem is reagált rá, amin kicsit felhúztam magam, és eltoltam.
– Mi van? – kérdeztem tőle paradicsom vörösen. Hogy a harag volt ennyire erős bennem vagy amiatt volt, mert iszonyat kellemetlenül éreztem magam, azt nem tudtam. Talán mindkettő.
– Én akartalak megcsókolni téged.
– Én meg azt akartam, hogy elkapj – oktattam ki, mire az ujját a szám elé rakta.
– Ne rontsd el. Odáig vagyok érted, mikor irányítani próbálsz…
A végét szinte a számra suttogta. Megbabonázva, halál vörösen mozdulni sem mertem.
– …most egy kicsit te fogd be – mondta, majd megcsókolt.
Szenvedélyesebben, mint amit bármikor is kaptam. Ajkait éreztem a sajátjaimon, kezét éreztem a derekamon. Ujjaimmal a hajába túrtam és hagytam, hogy tegye, amit tennie kell. Libabőr futott végig mindenemen. Kezei nyomán lángolt a testem.
Lihegve váltunk el. Homlokomat az övének nyomtam, és képtelen voltam leállni a mosolygással, mire újra és újra megtette.
Aztán újra és újra összevigyorogtunk szünetet tartva.
Majd mikor ajkát a nyakamra tapasztotta, akkora sóhaj hagyta el a számat, hogy Chanyeol eltávolodott, és felállt.
Számra tettem a kezem, és ijedten néztem a fölém magasló fiúra.
– Ne aggódj, semmit nem csináltál. Vagyis de… – lihegte. – De azt még nem szeretném, és félek, hogy ilyen hangok után nehezen fognám vissza magam, és ha nem haragszol, azt hiszem, most én megyek el a mosdóba.
Nem haragudtam.
Győztem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése