M A R K
T U
A N
Jackson a kérdésre egy pillanatra
meghökken, szinte hallom, ahogy gondolatai egymást váltva próbálják
megmagyarázni a kérés eredetét. Barna tincseibe futtatja egyik kezét, majd
igyekszik a lehető legnyugodtabb tekintetét magára ölteni, ám a legnagyobb jó indulattal
sem mondanám, hogy meggyőz vele.
– Bajban vagy?
Kérdését furcsállva fogadom, viszont nem
tagadom, még akkor sem, ha szerintem a szituáció nem "baj", inkább
csak egy megoldhatatlan probléma emberi segítség nélkül.
Szemében csillogó aggódásban, már egy más
Jacksont pillantok meg, akivel még nem találkoztam. Körmeimet kocogtatva várom,
hogy befejezze a számomra kellemetlen vizslatást. Valahogy ilyenkor annyira
ismerősnek, de mégis idegennek érzem az embereket, egyszerre van valami vonzó,
szeretetteljes, mégis undorító és visszataszító hatása rám ennek a nézésnek.
Olyan, mint a nevelőmnél.
– Csupán nincs hol aludnom – rántom meg a
vállaimat, egy időben a halk válaszommal. Nem szeretek segítséget kérni,
viszont az egyedüllét sokkal taszítóbb, bármi másnál. Hangom nemtörődömséget
sugároz, önvédelmi rendszerként magától kapcsol be egyből, amint úgy érzem,
elesett vagyok, így egy pillanatra még én is megütközöm a flegmaságomban.
– Jinyoung nincs ma itthon, szóval, ma
estére biztos tudsz nálunk.
Nyugodt.
Pillantásában mélyen, mindezek ellenére is
felfedezem az undort, amit nem tudok sehova se elhelyezni. Elesettül vezetem le
róla a sajátom a barna asztal egyik sarkára, ami valamiért szimpatikusabb, mint
a srác arca.
Arra gondolok, hogy ilyen áron nem kell,
mégsem mondom ki a szavakat.
– Ha más nem, majd a kanapén – mosolyodik
el, elpárologtatva a szeméből a gyűlöletet. Mintha nem is létezett volna,
eszembe se jutna, hogy ott volt, ha nem érezném azt, amit.
Bólintok.
Ő is.
Kezemet morzsolgatva, lassan felállok, míg
ő sarkon fordul, és befejezi a dolgok végleges elpakolását, lezárását és
takarítását. Táskámat szorongatva állok meg végül az ajtó előtt, őt nézve.
Elveszve a látványában, mégis szorongó mellkassal.
Nem értem, hogy miért jöttem ide, holott
lett volna más lehetőség. A kísértő magány, az új barátom, szele gyorsan elért,
mikor megtapasztaltam a srác viszolygását, és ott állva érezem a szorongatását.
Fájdalmasan kényelmes ölelése csendre
inteti a körülöttem zajló dolgokat. Az esőcseppek mégis ordibálva érik el a
betont, miközben kifele nézem a halálukat elfeledkezve a mogyoróbarna hajúról.
Egyik pillanatban minden, másik pillanatban semmi.
Megszűnik a világ. Csupán lépések,
ajtócsukódás, az ülés melege, az eső hidege.
Hangos csapódással érkezik meg a vasajtó a
helyére, amely miatt feleszmélek a kábulatomból. Jackson beszél, ám hangja
távoli, és szokatlan, így minden igyekezetem ellenére se értek belőle semmit.
Kábultan nézem a bokáját a lépcsőn felfele, amely az egyetlen támpontom abban,
hogy figyeljek valamire.
Nagyon ritkán jön ki rajtam ez a valami,
amint a nevelőim koncentrációhiánynak bélyegeztek, úgy hogy közben semmit nem
tudtak róla. Egyszerűen elhallgatnak a gondolataim, és nem generálok újat.
Képes vagyok teljesen kiszállni a testemből vagy másképp nézve a dolgokat
némulásba merülni.
Mintha az elmém víz alatt lenne.
Mégis utána sokkal könnyebben reagálok a dolgokra,
talán még a kommunikáció is könnyebben megy, ám nem olyan gyakori folyamat,
hogy jellemző legyen rám. Havonta, ha megtörténik.
Mikor Jackson kissé aggódó pillantással
néz végig élettelen testemen, talán megijedhet, ám ehelyett inkább tettre kész,
valamire felkészült arcot vág. Valamiért öntudatlanul mosolyra húzom a szám
arra gondolva, hogy azt hiszi, elájulnék.
Másodpercek alatt telik meg a fejem újra.
Tekintetem levándorol a srácéról, és az előttünk álló régi faajtóra terelődik,
ami kitárul előttem Jackson által. Szorgosan követve – szinte belelépve a
lábnyomaiba –, belépek a kicsinek kinéző lakásba, ám hamar rá kell, hogy
jöjjek: nagyobb, mint sem gondolná az ember.
– Az Jinyoung szobája – bólint a szoba
túlsó végén, jobb oldalt található fekete ajtóra. – Ez meg az enyém – emeli
fejét másik oldalra, célozva a mellettünk található világos barna kissé kopott
bejáratra.
– Mosdó merre van? – nézek körbe, de mire
válaszol, már megtalálom a fogasok mellett.
– Itt – int jobb oldalra. – Konyha az ott
van – mutat túl a kanapén a pult felé.
Bólogatok.
A különös a helyzetben, hogy a mindig
nevető, társaságban teljesen feloldott Jackson minden mozdulatát ügyelve teszi
meg, és mintha feszültebb lenne nálam. Elgondolkozom, hogy mondjak neki
valamit, de végül arra jutok, hogy ennyire nem érdekel a szituáció.
– Kérsz valamit?
– Elég ez – utalok arra, hogy már bőven
elégedett vagyok azzal, hogy van tető a fejem fölött, fűtés és mosdó.
– Enni?
Rázom a fejem.
Kikötöm az edzőcipőm, és leveszem az ázott
pulcsim.
– Van egy… szárítótok vagy bármi? – emelem
meg a ruhadarabot, mire Jackson egyből kiveszi a kezemből, és szó nélkül
eltűnik vele a fürdőszobában.
– Kiteregettem – mondja elégedetten
visszatérve.
Kezembe a táskámmal lehuppanok a bejárati
ajtó fele néző sötét kék kanapéra, amely kényelmesebbnek bizonyul, mint amire
számítok. Gyorsan észreveszem a szembe található tévét, amire egyszerűen
képtelen vagyok reagálni.
– Itt a távirányító – dobja oda mellém, ám
minden bizonnyal látva az értetlen tekintetem elképed. Arcára felkúszik egy
mosoly, és gyorsan elmagyarázza, hogy melyik gomb mit jelent. – Mindig
elfelejtem, hogy ott nem volt tévé.
Csönd.
Ez a válaszom kedvességére.
Egyszerűen nem vagyok képes többet kihozni
magamból az ilyen beszélgetéseknél, viszont a fiú nem zavartatja magát nagyon,
bekapcsol egy adót, és elindul a hátam mögött található konyhába.
Nem nézek utána, leköt a műsor, ami megy.
Az órára se pillantok egész idő alatt,
viszont érzékelem, hogy legalább két óra telhetett el azóta, hogy befoglaltam a
kanapét. A srác ez idő alatt csinált magának pizzát, olvasott, rohangált, de
semmi olyat nem, amivel elhagyhatta volna a helyiséget. Ez egyszerre
megnyugtató és érthetetlen számomra, de nem szenteltem neki különösebb
figyelmet, mégis csak én vagyok a vendég, az ő otthonában.
– Van a környéken könyvtár? – szólalok
hirtelen meg, ezzel megtörve az órákig tartó némaságot. Az érdekes, hogy az előző
évben beszédes Jackson idén nem bizonyítja, hogy képes lenne három órán át a
pingpongozásról diskurálni, pedig megismerkedésünk elején én voltam a hallgatag
fél, ő pedig a vicces.
– Van, de már bezárt – szólal meg mögülem.
– És van erkélyetek?
– Van.
Ekkor hátra fordulok, és válaszul először
a nap kinyitom barna táskámat a doboz cigarettám után kutatva. Miután
megtalálom, felállok.
– Arra – segít ki a pult mögötti
hűtőszekrény felé mutatva, vagyis inkább az amellett található üvegajtó felé.
Könnyed mozdulatokkal pillanatok alatt kint találom magam a maximum két
személyes helyszínen. Kinyitom a dobozt, előveszek egy szálat és a gyújtóm,
majd örömmel szívok bele.
Nem szokásom gyakran dohányozni, de ilyen
új helyzetekkor késztetést érzek, hogy akár egy dobozzal elfüstöljek.
Megkönnyebbülve támaszkodom meg a korláton bámulva a kisváros halovány fényeit.
Gondolataim gyorsan a gyermekotthon
témáját kezdik boncolgatni, hirtelen átfut az agyamon, hogy milyen lehetett
volna egy igazi családdal élni, ám a keserű kérdést el is temetem magamba.
Vannak dolgok, amikről tényleg felesleges ábrándozni.
Erre az is rásegít, hogy Jackson
tekintetét minden pillanatban a hátamon érzem, és mivel soha sem voltam a
figyelem középpontjában egész életemben, már kezd mentálisan is megviselni.
Hátrafordulok, és kérdőn pillantok a
srácra, aki leutánozza a testtartásom, mintha ő nem értené, hogy én nem értem.
Visszafordulok a város felé, és újabbat
szívok a maradékból, majd a csikket eldörzsölöm a betonon, és ledobom.
– Ennek a szomszédok nagyon nem szoktak
örülni.
– A dohányzásnak? – csukom be magam mögött
az ajtót.
– A szemetelésnek.
– Ez legyen a legkisebb problémájuk –
rántom meg a vállam. Nem érdekelnek más problémái, főleg, ilyen minimális szinten,
ám Jackson arckifejezése döbbenetet sugároz magából. – Jó, legközelebb kidobom
a kukába – hessegetem magam előtt a kezem, és visszasétálok a kanapéra.
– Jinyoung szobájában szeretnél aludni
vagy…?
– Itt megfelel.
Nem mondhatom az eddigi tapasztalataim
alapján, hogy Jackson bizonyul életem legjobb szobatársának, azonban nem hagy
egyedül a gondolataimmal, és ezt tudat alatt nagyra értékelem, még úgyis, hogy
ha nem ismerném, azt feltételezném, hogy fél tőlem.
– Nesze – tesz egyszer csak le mellém egy
tányért pizzával tele.
– Nem kérek – rázom a fejem, és nem
foglalkozva vele a képernyőre helyezem a tekintetem.
– Fejezd be, hogy úgy teszel, mintha…! –
szól rám Jackson kissé érzelmesebben, amit nem tudok hova tenni. Nem akarok, de
öntudatlanul felé fordítom az arcomat. A kanapé másik végénél áll, és az addigi
bizarr és rendkívül kellemetlen tekintete helyett egy olyat pillantok meg, amit
még talán sosem. Addig nem tudtam, hogy milyen is az ember, amikor
kétségbeesett.
Tekintete miatt összeszorul a mellkasom,
és nem értem mire utal, meg akarok szólalni, de ő csak hitetlenül néz rajtam
végig. Mintha csalódna bennem, mégis túl sok más érzelem keveredik
pillantásában, amiket nem hogy értelmezni, de még felfogni se tudok.
Kezem óvatosan kinyújtom a pizzáért, és
beleharapok végig tartva a szemkontaktust a sráccal, aki emiatt kezét a
tarkójára helyezi, és aznap először bemegy a szobájába.
Kikapcsolom a tévét.
Tudom, hogy nincs olyan hangos hang vagy
zene, ami elnyomná bennem a gondolataimat. Két fokozat létezik: minden vagy
semmi. Becsapva érzem magam, amit nem tudok megmagyarázni.
Nem tudom megfejteni azt a tekintetet, nem
jövök rá sehogy se, hogy mire utalhat, mégsem tartom jogtalannak.
Mintha tudnám, hogy hibás vagyok.
Mert nem köszöntem meg? Mert eldobtam a
csikket? Mert nem figyeltem rá útközben? Mert bepofátlankodtam az életébe? Mert
tavaly leléptem?
Jogos.
Jogosan csalódott bennem, de az okát már
nem találom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése