2018. május 1.

Atlantis - 2. Az első találkozás

J   A   C   K   S   O  N     W   A   N   G

1 évvel ezelőtt

Mikor meglátom Jeongyeont az ablak túlsó oldalán, igyekszem a tekintetem megkeményíteni, és feltűnően sértett fejet vágni. A lány szokásosan elegáns fekete szoknyában, és valami vörös-sárga virágmintás blúzban van, amit ugyan nem tartok a legjobb döntésének, de nem szólok érte. Rövid barna haja csak úgy lengedezik mellette, mikor befut az helyiségbe.
– Ne haragudj Jackie! – szalad ki a száján, miközben bedobja a személyzetibe a cuccait, majd beáll mellém. – Tényleg sajnálom – ölel meg, mire megforgatom a szemeimet, és úgy teszek, mintha egy világ dőlt volna össze bennem, amit természetesen, mint minden rokonom, ő sem vesz komolyan. Negyven perces várakozásba ugyan nem halok bele, még ha váltásról és munkáról van szó, akkor sem, ám az éhség erős problémát jelentett már egy órával ezelőtt is.
– Semmi gond, csak már rohadt éhes vagyok – mászok ki a szorítása közül, és lekapom a fogasról a dzsekimet. – Szóval most húzok haza, és bekapok valamit – intek, miután a hátamra dobom a táskám.
– Viszlát, Szöszi! – köszön el vidáman.
Visszafordulok, és beletúrok az új platina színű tincseimbe, mire unokatestvérem elneveti magát, és integet, én pedig hátrahagyva őt, elindulok haza fele.
Az út nem tart sokáig, csupán két megálló busszal, ami zene hallgatással gyorsan elmegy. Hiába akarok valami értelmesre gondolni, a mirelit pizza képe gyorsabban kúszik be a fejembe, mint bármi más, így mikor megérkezem a szürkéskék társasház elé, már alig várom, hogy beindítsam a sütőt.
Felszökkengetek a másodikra, majd meglepetten tapasztalom, hogy a bejárati ajtó nincsen zárva. Összeráncolom a szemöldökömet, majd lassú és nesztelen mozdulatokkal leveszem a nyakamban található érmét. Még várok azzal, hogy előhívjam Atlantist, ám amint kitárom az ajtót, és belépek a helyiségbe, feldobva az érmém visszafele már helyette kék színű pengém érkezik a kezembe. Markolata úgy beleillik a tenyerembe, mintha a bőröm második rétege lenne, így egy könnyed suhintással felkészítem magam az ütközetre.
Lábaimat gyorsabban helyezem egymás elé, miközben fülelek a legkisebb hangokra. Ösztönösen ritkábban veszek levegőt, és noha kezdetben az izgalom a legkisebb mértékben sincs bennem, minél több idő telik el annál feszültebb leszek.
– Jackson...?
A szólítás irányába akaratlanul is lendül a fegyverem, azonban megpillantva az értetlenkedő Jinyoung arcát egyből megállok a mozdulattal.
– Mi a szart csinálsz? – tárja szét karját elképedve, majd elenged egy halk, de mélyről jövő sóhajt, amellyel minden bizonnyal nyugtázza, hogy idióta vagyok.
– Ne haragudj – dünnyögöm leplezetlenül csalódottan, majd hármat pöccintek a kard markolatára, az pedig összehúzódva újra felveszi a lyukas érme alakját. – Neked nem Los Angelesben kéne lenned? – kérdezem meglepetten, miközben neki állok babrálni a nyakláncom és Atlantis újraegyesítésével.
– Legközelebb igyekszem legalább hasonlítani egy démonra, csak szólj előre – beszél, inkább magához, mint sem hozzám, miközben ignorálva a létezésem elindul a szobája ajtajából a konyha felé. – Amúgy mégis miből gondoltad, hogy van itt valami? Áh... tudod mit? Ne is válaszolj, nem érdekel – legyint, amit ugyan csak félszemmel látok, mert lefoglal, hogy a kiskapocsba beleakasszam a kis köröcskét, vagy mi a halált.
– Milyen volt Los Angeles? – teszem fel a kérdésem másként, hátha akkor elérem, hogy egy kicsit magánkívül velem is foglalkozzon.
– Szórakoztató – feleli valamiért távolságtartóan, és szokatlanul szűkszavúan. Majd miután sikeresen felteszem a nyakláncomat, én is belépek mellé a konyhába a mélyhűtő elé, hogy előkotorjam belőle az utolsó mirelit extrahúsos pizzámat. Jinyoung csupán egy fintorral követi végig a pult másik oldaláról nézve a nagy főző tudományom, majd a bárszékek egyikén üldögélve szép lassan csicseregni kezd, ami mint egy rossz rádióműsor csak néha-néha ragadja meg a figyelmem.
– ... nem is igazán hittem el, amikor előrántotta azt a baromi nagy kardot... életem egyik legérdekesebb felderítése volt... egyik srácnak soha nem volt kedve eljönni velem sehova... de a lényeg, hogy megszereztem a számát!
– A srácnak? – kérdezem a hideg csempén a sütő előtt üldögélve.
– Nem figyelsz?
– Igyekszem – füllentek. – Mondom, hogy te is meleg vagy! – vigyorodok el. – Még nálam is nagyobb – röhögöm el magam, mire hozzám vág egy narancshéj darabot. Ámulattal bámulom, ugyanis hangjában nyoma sem volt annak, hogy benyomott volna időközben egy narancsot. A tekintetemet büszkén viseli, pedig az okát nem is ismerheti.
– A lánynak szereztem meg a számát, aki...
– Unalmas! – vágok közbe, majd a pizzára nézve elhatározom, hogy tökéletes állapotban van arra, hogy elfogyasszam. Hangja csak úgy csilingel tovább, miközben én neki látok az ebédemnek.
– Jackson – szól hirtelen hozzám számonkéréssel a hangjában, amire meglepve emelem fel a fejem a kezemben tartott tányérból. – Mit ettél, amíg nem voltam itthon?
Kellemetlenül megvakarom a fejem, majd egy kicsit sem átlátszó vigyor kíséretében halkan válaszolok:
– Pizzát.
– Mivel?
– Pizzával...?
Jinyoung arckifejezése egy pillanat alatt megváltozik, és mint az egészséges étkezés két lábon járó lexikonja magyarázni kezd arról, hogy ez mennyire nem tesz jót nekem, és nem is érti, hogy ennek ellenére, miért nem vagyok háromszor ekkora.
Mivel ez engem a legkevésbé sem érint meg, főleg, mert a vegetáriánus étkezésének a lehető legnagyobb ellensége vagyok, nyugodtan befejezem az ebédem, és mosogatás közben – mert arra a két percre hallgatásba merül – szólok hozzá újra:
– Képzeld, Jeongyeonnak újabb barátja van.
Nem is tudom igazság szerint, hogy mit akarok ezzel elérni, de nézem, ahogy legjobb barátom a facebookból felpillantva egy talán kesernyés mosollyal reagálja le ezt. Valamiért szótlan marad, ami miatt megesik rajta a szívem.
– Szerintem nem komoly. Utánad semmilyen igazi kapcsolata nem volt.
Jinyoung arcáról könnyen leolvasom, hogy hazugságnak véli a kijelentésem, miközben annak igazságtartalma bőven több volt, mint amit csak úgy kimondok. Általában az ilyen megállapításokat meghagyom magamnak, mert nem akarom felkavarni az érzelmi világát, viszont a csönd, amit most produkál, jobban fáj, mint a kellemetlen szövegelése a semmiről.
A hűtő elé sétálok, mint minden nagyobb problémám megoldása előtt, és valami olyasmi után kutatok a szerkezetben, amivel a srácnak is jó lehet.
– Kérsz retket? – kérdezem.
– Mi van? – emeli fel a fejét.
– Van itt egy pár zöld retek – bökök a polcra.
– Te barom, mégis miért kérnék zöldséget?
– Nem tudom, nekem ilyenkor egy hamburger mindig jól jön, vagy... valami csoki.
Jinyoung arckifejezése a depresszívből egyből átvált az értetlenkedőre – amit megszoktam már az elmúlt évek alatt, ám az, hogy ezt csak velem csinálja, rendkívül érdekesnek találom.
– Édes Istenem... szerinted én nem eszek csokit?
– Mit tudom én már, hogy mit eszel! – tetettem a kiakadást. – Minden jót eltiltasz magadtól, franc követi már az aktuális diétád. Már lassan az sem érdekel, ha elfogysz.
Jinyoung elröhögi magát.
–  Na jó, nem gondoltam komolyan – túrok bele röhögve a lassan fehérre szívott hajamba. – Azért ne fogyj el.
– Néha komolyan meglepődöm, hogy idősebb vagy nálam – rázza meg fejét, majd visszasüpped az internet élményeibe.
Örömmel nyugtázom, hogy a negatív hangulata elszáll, és gondolatait újra önmaga, és nem más foglalja le, így egy ásítást követve elhatározom, hogy ha már ma nem kellett démonok után futkosnom, akkor legalább kialszom magam estére. Minden bizonnyal ez a terv zajlik le bennem, amikor meghallom a szobám felé vezető út közben a telefonom észveszejtő rezgését.
– Hova tettem a táskám? – kérdezem magamtól, ám Jinyoung pletykákra és gondolatokra éhes hallása egyből meghallja, ami következtében a konyha padlójára bök állával. – Kösz – rohanok, és gyorsan kihalászva az eszközt felveszem.
– Mi történt? – kérdezem köszönés helyett, ami Jeongyeonhoz méltóan egyáltalán nem furcsa, tekintettel a lány eszméletlen szétszórtságára és figyelmetlenségére. Családi körökben teljesen megszokott, hogy ez az első hozzáintézett mondatunk, ha felvesszük neki a telefont. 
– Anyud említett valamit valakiről, aki jön és segít nekünk?
Hangja kifejezetten csacsogós, amin nagyon meglepődök. Jinyoung felé fordulok, aki ugyan nem hallja, hogy ki és mi az, de mégis tőle várok segítséget.
– Nem, nem mondott semmit. Miért?
Mondandómat szinte az előttem üldögélő, pultra támaszkodó srácnak szentelem, aki csak érdeklődve várja a folytatást, vagy, hogy letegyem, és elmondjak neki mindent.
– Mert itt van egy srác – folytatja halkabban, minden bizonnyal elfordulva –, és kicsit elveszett alkat. Anyud mondott nekem valamit, de tökre nem emlékszem, és nincsen meg a száma.
– Nincsen meg?
– Új teló – ad magyarázatot.
– És mi a halálért nem írod ki ezeket? – ráncolom össze a szemöldököm, mire Jinyoung elneveti magát. Jeongyeon ismertetőjegyei számára olyanok, mint más számára a színek: bármikor felismeri őket.
– Nem tudom – sóhajtja. – Felhívnád?
– Ja – teszem le, bele se gondolva, hogy a köszönés most illendő lenne, így csupán kinyomom, és anyát tárcsázom, remélve, hogy nem lesz nagyon kiakadva a helyzet állásától.
– Remélem semmi komolyat – dörzsölöm a tarkóm. – Szia anya! – köszönök bele egyből, amit meghallom, hogy vonalban van.
– Mi a helyzet?
Kérdését vidám hangon, már majdnem csilingelve teszi fel, ám amint elárulom keresésem okát, percekig csak sóhajtozik.
– Arra a lányra lassan semmit sem merek bízni... – Szinte látom, ahogy óvatosan tenyereibe helyezi arcát.
– Ne aggódj, megoldom! – mondom lelkesen, hogy a kisebb ideggörcseit elkergessem. Bár fogalmam sincs, mit fog kérni, így csak reménykedem a lehető legkevesebb energiabefektetést igénylőben.
– Ah, igazából Mark plusz ember lenne a boltban: minimális pénzért segítene takarítani, pakolni, leltározni, meg minden apróbb dologban.
– És hogy-hogy lesz nekünk ilyenünk? – kérdezem értetlenül, mire Jinyoung, mint egy kutya, aki egy érdekes szagot érez, felkapja a fejét.
Mink? – tátogja, ám választ nem kap, mert túlságosan érdekel a téma, hogy feleljek.
– Egy nagyon kedves ismerősöm kért meg rá – feleli nosztalgiával a hangjával. – Azt mondta, hogy szerinte alkalmas rá, és rendkívül gyorsan tanul.
– Gondolom Jeongyeon képtelen lenne normálisan elmagyarázni neki mindent.
– Igen én is ettől féltek, hogy őszinte legyek.
– És az nem probléma, hogy ő nem Látó? – utalok a srác halandóságára.
– Nem örülök neki – vallja be Anya. – De képtelen lettem volna visszautasítani az ajánlatot.
– Nagyon titokzatos vagy – vallom be. – Ajánlottak érte valamit?
– Jackson, ne haragudj, de ez már nem tartozik rád! – korhol le a túlzott kíváncsiság miatt.
– Jól van na! Akkor ne aggódj, tíz perc, és ott vagyok – sóhajtok. – Csak vezessem körbe, és mondjam el, miket tud csinálni?
– Pontosan. És Jackson, Marknak hívják.
Elnevetem magam, mert pontosan értem Anya célzását, majd elköszönve tőle, kimegyek a konyhából, és a fülhallgatóm megkeresése után elindulok vissza családi kávézóba. Jinyoung nem kérdez semmit, csupán intünk egymásnak.
Mark – ismétlem magamban szüntelenül végig a buszra várva.
Mark, Mark, Mark – kántálom. A bolthoz sétálás közben telefonomra pillantok, talán azért, hogy megnézzem az időt, de szemet szúr kilenc nem fogadott hívás Jeongyeontól.
Rádöbbenek, hogy vissza kellett volna csörgetnem a lányt, hogy tudja mit beszéltem meg anyával, és ne vegye át belül az irányítást rajta a pánik, de akkor ott a bolt előtt már rég késő volt ehhez.
Belépve a megszokott helyiségbe, körül nézek, és a rengeteg ismeretlen ismerős arc között megpillantom unokatestvérem kissé ideges arcvonásait. Intek neki, ő pedig a pult mögül felkapja a fejét, és egy hangos sóhaj hagyja el a száját, amit még a jazz zenén át is tökéletesen hallok.
Mark – zakatol továbbra is a fejemben a megállíthatatlan belső hang. Gondolataimat lefoglalja a srác nevének folytonos ismételgetése, és a tipikus ismerkedés előtti töprengés... hány éves? Milyen magas? Vajon helyes? Olyan, mint Jisung?
Nem áll mellette senki, és mivel nem akarok nagy felhajtást csinálni, így csak lazán oda sétálok a pult elé.
– Miért nem szóltál?
Jeongyeon hangjában érzelemnek nyoma se volt – legalább is annak, aminek lennie kellett volna. Gond feletti csevegése ismeretlen emberek számára minden érzelmet tökéletesen fed, én viszont egy kis pikáns ideges villanást is felfedezni vélek a barna íriszeiben, amitől rádöbbenek arra, hogy komolyan vissza kellett volna hívjam.
– Ne haragudj – törölöm le a képemről az ostoba vigyort.
– Mindegy-mindegy – legyezi maga előtt a bal kezét elhessegetve ezzel a rosszkedvet. – Anyud mit mondott?
– Hogy meg kell neki mutatni, hogy mit segíthet... tudod ilyen segítő lesz, olyan asszisztens szerű – válaszolok, alig türtőztetve magam azzal kapcsolatban, hogy megismerjem Markot.
– Úristen, bocsi, hogy vissza kellett jönnöd! – szabadkozik, miközben fahéjat szór a tejhabra, míg én csak megrázom a fejem, ilyen "ne hülyülj" stílusban. Talán a srácot kereső tekintetemmel árulhatom el magam, mert Jeongyeon a helyiség sarkában lévő asztal felé biccent, ahol egy vékony testalkatú srác görnyedt fekete kapucnis pulcsiban. Arcát nem látom, mert az asztallapot bámulja töretlenül, percre se emelve fel a fejét.
– Látó?
A lány hangja felébreszt abból a különös kómából, amit egy másodpercig megélek a fiú kisugárzása miatt. Fejemet rázom, majd elindulok felé. Tipikus vigyor, jó kedv és lazaság, amit felveszek magamra, míg meg nem állok előtte.
Érkezésemre tekintetét rám emeli, amitől addig nem tapasztalt bizsergés fut végig a gerincemen. Barna szemei mély érzéseket közölnek velem, ám nem rendelkezem olyan értelmezőrendszerrel, amivel kódolni tudnám őket, így egy másodpercig csak keresem a szavakat.
– Jackson – nyújtom végül a kezem felé. A srác megenged magának egy értetlenkedő kifejezést, majd elfogadva jobbomat biccent egyet. Hiába várom válasznak a nevét, nem felel, csak le kapja barna hajáról az addig azt takaró ruhadarabot.
Nos, kezdetnek ez is megfelel...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése